2015. október 1., csütörtök

Alexandru Maier: Orvos voltam... Szamosújváron

0 megjegyzés
Ezt a könyvet még boldog középiskolás koromban szereztem, és valójában nem is annyira a témája érdekelt, mint az, hogy Szamosújváron játszódik. Volt egy örmény származású tanárom, aki ott született és nevelkedett, és mivel egyrészt nagyon szerettem a tanárt, másrészt sok érdekességet mesélt az örményekről így gyűjtöttem akkoriban mindent, ami Szamosújvár. Na, ezzel a könyvvel jól mellé lőttem, mert a kultúráról gyakorlatilag semmit nem tudtam meg, de annál többet a Ceausescu-rezsim gondolatvilágáról és módszereiről.
Olvastam már, de nemrég költöztettem Erdélyből a könyveimet, és újra a kezembe akadt, és most sem bántam meg, hogy annak idején beszereztem.


A sztori:
Egy fiatal orvostanhallgató félreértésből (leginkább pedig azért, mert szándékosan félre akarták érteni) a rendszerváltás előtti román kormányzás ellenségeként a Szamosújvári börtönbe kerül, mint politikai fogoly. Igaz ugyan, hogy az apja kicsit sáros röplapterjesztésben, de  - mint ez azokban az időkben lenni szokott - hősünkre mindenféle felbujtó, kormányellenes cselekedeteket ráhúznak, majd tesznek róla, hogy a hosszú bűnlajtromot el is ismerje.
Aztán sok hányadtatás után a börtönben felfedezik, hogy valamit konyít az orvosláshoz, így a körülményekhez képest egészen könnyen vészeli át a rabságot, és igyekszik segíteni rabtársain.
Az orvostanhallgató maga az író, a történet pedig igaz.

Nagyon szeretem a rendszerváltás előtti időkről szóló könyveket, mindazzal együtt, hogy rendkívül nehezen tudom megemészteni, hogy egyik ember a másikkal hogy teheti meg a töredékét is annak, amit ezekben az időkben megtettek. Mennyire kell elvakultnak lenni ahhoz, hogy a folyosói sétám közben belerúgjak embertársamba, évek óta híg puliszkát kap reggelire, míg én falom a kolbászt, és mindezt azért, mert ő az ajtó másik oldalán van...

Maiernak szerencséje volt, hogy akadt néhány jóakaratú fegyőr, akik hozzásegítették ehhez az orvosi "álláshoz". Szerencséje volt, hogy elfoglalhatta magát, és nem a miérteken járt az esze. Szerencséje volt, hogy kapott némi szabadságot a börtönön belül, és eljuthatott a halálra ítélt apjához, még ha ezért (vagy ki tudja miért) később meg is büntették. Talán a legszerencsésebb azért volt, mert a hosszú évek során hasznosnak érezhette magát, és segíthetett embertársain. Nem volt itt már téma, hogy valaki magyar vagy román, kommunista vagy nem, Akit levert a lábáról a TBC (a börtöni körülmények nem kedveztek a gyenge szervezeteknek) levetette a nagy mellényét , meghúzta magát és megköszönt mindent, amit a szerény orvosi felszereléssel tenni tudtak érte.

Megrázó volt az a természetesség, ahogy Maier tette a dolgát, és igyekezett elfelejteni vagy legalábbis eltekinteni attól, hogy hol van. Megrázó volt, ahogy rabtársai szinte istenként tisztelték attól kezdve, hogy orvosként tevékenykedett, holott kimondott előnyöket nem élvezett ezért, sőt elvárták tőle, hogy tudását a köz hasznára fordítsa... még a börtönben is. És talán a legmegrázóbb az egészben az, hogy mindez megtörtént több száz és ezer emberrel, sok mostani nagypapa mesélhetné az unokáinak ugyanezt a mesét, és ha a lurkó azt kérdezné: miért zártak börtönbe?, akkor mi más lehetne rá a válasz, mint az, hogy az igazságért.

"Szeretnünk kell az életet - mindenben: a hangyában, a madarakban és az emberben is. Gyerekeinket arra kell nevelnünk, hogy szeressék és tiszteljék az életet. (...) Sokan nem tudják, mit jelent egy téveszme miatt elveszíteni a szabadságot"

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

0 megjegyzés
Drága Daru! Ismerlek én már, azt hiszem, talán Juszti mamától és a gyerekkori nyarakból, vagy Lili mesélt rólad egy téli délután? Kicsit hiányos a sztori, csak emlékképek villannak fel egy újság oldaláról, mintha csak kutyafuttában ejtettél volna el egy-egy történetmorzsát, hogy aztán évekig aggódhassak miattad, vajon sikerült-e? 
Aztán előálltál ezzel a könyvvel és én mentem utánad iskolákon és szerelmeken, csalódásokon és örömmámorokon, álmokon és kiábrándulásokon át, és közben kerestem a lelkedet, kutattam a kicsi Darut, aki Lilivel rótta a temető kitaposott ösvényét, és csak reméltem, hogy sem Eszter, sem Petra nem vitte magával egy másik életbe.


A sztori:
Tulajdonképpen nincs is sztori. Illetve van, persze, mert végigkísérjük Darut a gyerekkori csínytevésektől a középiskolán és az egyetemen át egészen a felnőttkorig. De nem az az érdekes, hogy mi történik kívül a világban, ami körülveszi Darut, hanem az, ami benne végbemegy a szerelmi lángolások és csalódások során.

Grecsótól eddig csak kisebb novellákat, regényrészleteket olvastam, és nagyon megfogott a stílusa. Szeretem ezt a közvetlen hangnemet, ahogy önmagáról ír, és mégis valaki másnak a szájába adja a szavakat. Szeretem azt hinni, hogy ismerem Grecsót, hogy jó barátom, mert elhiteti, hogy nyitott könyv, hogy nincs takargatnivalója.

Tetszett, ahogy a regényben "felnőnek" az érzelmei. A Lilivel való kezdeti durcáskodásokból, sértődésekből később megértések lesznek, elhallgatások, szőnyeg alá söprések. Ahogy Eszter által elég korán szembesül az élet kegyetlenségével, és, ha nem tudja elmondani, elüvölteni mindazt a fájdalmat, ami szétfeszíti belül, inkább elnémul, a zenébe menekül.
Petrát nem szerettem. Petra átverte, kihasználta, játékszernek tekintette, majd kilibegett az életéből. Daru pedig csendben tűrte ezt is.

Valójában Daru egy papucs. Egy pasi a sok közül, aki azt tanulta otthon, hogy fiam az érzelmek lányoknak valók. Néha szerettem volna jól fejbe kólintani, és a képébe ordibálni, hogy ember, csinálj már valamit! mondj már valamit!
Ezzel együtt mégis nagyon szerettem, nagyon hozzám nőtt, és ott, az osztálytalálkozón, az udvar közepén nehéz szívvel hagytam ott, főleg, hogy én annyira szurkoltam Lilinek. És annyira fájdalmas volt a viszontlátás, az, hogy nem tudtak mit kezdeni egymással, a helyzettel. És, bár úgy tűnik, hogy Daru volt az, aki itt hülyén viselkedett, és Lilinek szerettem volna lekenni egy maflást.

Drága Daru! Megyek utánad, követlek, mint az árnyék, és csak remélni tudom, nem vitte magával az új Lili mindazt, ami még belőled maradt.


2015. szeptember 17., csütörtök

Ugo Pirro: A fiam nem tud olvasni

0 megjegyzés
Ezt a könyvet még a rukkoláról happoltam pár éve, mert érdekesnek találtam a témáját, és a fülszöveg is egy jó kis regényt ígért. Ehhez képest jól megszenvedtünk  egymással én és a könyv, pedig még nyaralni is elvittem, hátha megembereli magát és felpörög egy kicsit.
A sztori:
Az igaz történeten alapuló regény középpontjában Umberto áll, az író dyslexiás kisfia, akinek a ’80-as években tudomást sem akarnak venni az olvasási nehézségéről. Az író apa nem hagyja annyiban a dolgot, kutat, orvostól logopédusig megy, gyakorol a gyerekkel, szóval minden lehető és lehetetlen dolgot elkövet, hogy Umberto másodikos gimnazistaként ne egy harmadikos elemista szintjén olvasson. Mindezt a kínlódást az apa szemüvegén át látjuk, mintegy végtelen mesefolyamként, párbeszédek és sok esetben időrendi sorrend nélkül.
Mindeközben képet kapunk az író elrontott házasságairól tartós és kevésbé tartós kapcsolatairól, valamint a saját gyerekkoráról is, már amennyiben párhuzamot képes vonni Umberto és a saját gyerekkori viselkedése között.
Mindezt a kínlódást az apa szemüvegén át látjuk, mintegy végtelen mesefolyamként, párbeszédek és sok esetben időrendi sorrend nélkül.


Nem volt ez rossz könyv, de valahogy nem tudtam megérteni az apát. Nem értettem, hogy miért nem látja azt, hogy Umberto gyerekkora kicsit sem nevezhető normálisnak vagy átlagosnak. Miért gondolja azt, hogy az orvosok az idióták, mikor arról beszélnek, hogy esetleg lelki sérülések is közre játszhatnak a dyslexia kialakulásában? A sok vita a feleségével, Carole-lal, az elköltözöm majd visszaköltözöm, a válunk majd mégsem válunk, majd mégis válunk egy gyerek világát teljesen összekuszálják és széttörik. Nem is értem, hogy miért gondolták, hogy ez nincs hatással Umbertóra, mikor ők maguk szenvedtek a kialakult helyzettől.
Aztán a szabályok nélküli lét: sajnálgatjuk a gyereket, hogy szétdobál mindent, és azzal magyarázzuk, hogy nem érzékeli a teret. Megteheti, hogy nem eszi meg a reggelit/ebédet/vacsorát, és ez teljesen rendben van. Megteheti, hogy nem áll szóba az apjával, megteheti, hogy nem végzi el a gyakorlatokat és az apa nem tesz egyebet, csak sajnálja és sajnálja.

Egy ideig én is sajnáltam Umbertót, akinek nem voltak barátai, az agresszivitása és az írni-olvasni nem tudása miatt nem volt képes beilleszkedni a környezetébe. Aztán mikor nagyobb lett, mikor képes lett volna gondolkodni, átlátni dolgokat, már dühített a nemtörődömsége, a kicsinyes bosszúállása.Rájöttem ugyanis egy idő után, hogy, szándékosan gonosz, szándékosan szófogadatlan... mert megteheti. Sokszor úgy tűnt, hogy a dyslexiája miatti sajnálatot maximálisan kihasználja, máskor viszont sajnálatra méltó volt az a megalázó lét, ahogy az iskolában bántak vele, ahogy viszonyultak hozzá.
Elfogadom, hogy a '80-as években ez a jelenség még új volt és szokatlan, de ettől még felháborítónak tartom azt, ahogy a pedagógusok viszonyultak ehhez. Azt, hogy először eltanácsolták, majd inkább átrugdosták felsőbb osztályba, hogy szabaduljanak tőle, és a zárkózottságát, a passzivitását a lustaságának és nemtörődömségének tudták be.
Aztán persze az egész történetet csak egy nézőpontból ismertük meg, nem tudjuk, hogy hogyan látta ezt Carole (aki szerint a gyerek egyébként teljesen rendben van), hogyan látták a pedagógusok és orvosok, akiknél megfordultak és főleg hogyan látta ezt Umberto.

Sokat mérgelődtem a könyvön, sok helyen rémesen untam, főleg a sok ismétlést és szájbarágást. Az, hogy sokszor hiányzott a kronológia, az kevésbé zavart, de azt, hogy ötször mesélte el, hogy Brigitte-t hogyan, miért és mikor küldte el, az már eléggé. A végére néha nem tudtam eldönteni, hogy egy dolog többször történt meg,vagy ugyanazt a történést meséli el újra meg újra. Viszont sok helyen szerettem, és szurkoltam Umbertónak, hogy képes legyen túllépni a szülei idióta viselkedésén, képes legyen behozni a lemaradását és valóban az a kedves, bájos gyerek vagy fiatal felnőtt legyen, akinek az apja szerette volna látni.

2015. szeptember 8., kedd

Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

0 megjegyzés

Ezt a könyvet még egy régi karácsonyra kaptam valamikor kamaszkoromban, és valahogy nem fogott meg sem a címe, sem a fülszövege. Gondoltam várok vele pár évet, hátha...


A sztori:
Az öregedő extábornok, aki ma már csak ezredesként szolgál a háborúban "csodálatos" két napja Velencében 18 éves szerelmével és egy kis kacsavadászattal megspékelve. Közben perlekedik egy kicsit a sofőrjével és elmélázik, hogy szabad-e neki egy 18 éves lányt szeretni. Feltöri a lagúna jegét és lő hét kacsát. Ennyi.


Pár napja fejeztem be a könyvet, de nem tudom most sem igazán, hogy mi a véleményem róla.

Tetszett? 
A hangulata nagyon. Az andalgás a velencei éjszakában, a gondola a Canale Grandén, ahogy a szél a hajamba kap, miközben egy pohárka valpolicellai-t kortyolgatok. A hajnali kacsavadászaton didergés a hordó mélyén, feszülten várva a gácsért, majd célra tart, lő és megvan!!
Volt az egész könyvnek egy mélabús hangulata is, ahogy az öregedő, beteg ezredes próbálja élvezni az eltávozás adta kellemes perceket a Contessával, miközben sejti, hogy ez akár az utolsó találkozás is lehet. Fájdalmasak voltak a visszaemlékezések, a háborúról fel-felvillantott képek megrázóak, és ijesztő az a látszólagos idegenség is, ahogy az ezredes felidézi ezeket, és mintegy esti meseként adja át Renatanak. 
Érthető volt a szerelme iránt érzett vívódás is, hogy szabad-e, lehet-e egy ötven éves férfinak egy 18 éves lányt szeretni? Kérheti-e a lánytól, hogy viszontszeresse, mikor a saját érzésein kívül nem adhat neki semmit? Aztán mindig megmagyarázza, mindig elhallgattatja a lelkiismeretét, mégis folyton ott motoszkál benne a kétség és megmérgezi a szerelmes perceket és a lopott csókokat.

Nem tetszett?
A sok picsogás az agyamra ment. A minden ötödik sorban felmerülő kérdés: Szeretsz? és a csöpögő rózsaszín fogadkozások: Szeretlek, úgy, hogy ennél jobban már nem is lehet... stb.
Az unatkozó Contessa alakja is kimondottan taszított. Nem állítom, hogy nem szövődhet szerelem ekkora korkülönbséggel, de abból, ahogy Renata szomjazta a háborús történeteket, nekem teljesen úgy tűnt, hogy ő nem más, mint egy 18 éves gazdag lány bezárva Velencébe, aki napokon, heteken át várja, hogy a szerelmének hitt férfi megjelenjen egy napra és egy kis színt vigyen a szürke hétköznapokba. Naiv és egyszerű, ugyanakkor ez a naivság valahol kedves és megejtő is. Ami megrázó volt az a Contessa üdesége, pajkossága és felszabadultsága szemben az ezredes öregségével, fásultságával és gondterhességével.

Összességében nem volt kimondottam rossz könyv, imádom Olaszországot és mindent ami olasz, úgyhogy ez mindenképpen a mű javára írható. A karakterek nem voltak szerethetőek, a Gran Maestroval és a hozzá kapcsolódó történetszállal nem is igen tudtam mit kezdeni. Igazából mindenki fásult volt, mindenki be volt zárva a maga kis életébe és valóságába, egyedül a Contessa tudott egy kis üdeséget csempészni a mindennapokba. A vége pedig... az utolsó mondatban csúcsosodik ki mindaz a közömbösség és önzőség, ami átitatta az egész könyvet.

Nem vette el a kedvemet Hemingway-től, minden esetre lehet, hogy nem ezzel az írással kellett volna kezdeni a vele való ismerkedést.

2015. július 21., kedd

Robert Merle: Két nap az élet

0 megjegyzés
Nem szeretem a háborús könyveket. A világháborúsakat meg főleg nem. De ez a szerencsétlen kötet már olyan régen állt a könyvespolcon, hogy rávettem magam az elolvasásra... és egyáltalán nem bántam meg.

A sztori:
A történet a Dunkerque-i csatában, egy szigeten játszódik, ahol a különféle nemzetiségű, századuktól elszakadt katonák tengetik életüket és várják a háború végét vagy a halált. Itt ütött tanyát négy francia közlegény is - Alexandre, Dhéry, Pierson és Maillat - akik egy kiszuperált mentőautóban laknak egymást segítve míg ki nem derül, hogy a szigetről csak az angol katonákat menekítik ki.
Vajon sikerül-e Maillat-nak - aki a legjobban beszél angolul négyük közül - elhajózni? Vajon sikerül-e egymást támogatni és kitartani az elveink mellett a legutolsó pillanatban is? És vajon mi ad értelmet az életnek akkor, amikor már semmi nem számít?


Több összefoglalót is elolvastam, mielőtt beválogattam volna a Párbajos könyvek közé, és mindenhol olyan pátosszal írtak a könyvről, hogy teljesen mást feltételeztem róla, mint amit kaptam. valószínűleg ezért indult nagyon nehezen a sztori, elég szürreális volt az egész szituáció, hogy négy katona a háború kellős közepén egy kiszuperált mentőautó előtt üldögélve azon veszekszik, hogy mennyibe kerül a kenyér, miközben záporoznak a német bombák. Ez azonban láthatóan senkit nem zavar, mindenki teszi a dolgát: Alexandre tyúkanyó módjára gondoskodik a kis csapatról, Dhéry próbál a háborúból is hasznot húzni és jövőbeni milliomos létéről álmodozik, Pierson pedig pipázgat és szállítja a híreket. Maillat az egyetlen, aki nem találja a helyét. Aztán a szürreális helyzet komolyra fordul, mikor kiderül, hogy Maillat-nak esélye van felszállni egy Angliába tartó hajóra. 
Az egész regény - bár csak két napot ölel fel - nehéz és szomorú döntések sorozata. Nyomasztó az egész, de mégis végig ott van a reménysugár, hogy sikerülhet, hogy megmenekülhetnek. Ott van a reménysugár, hogy van még emberi jóérzés a háború poklában is. 

Számomra az utolsó oldalakig megrendítő volt az egész könyv, az, hogy egymást segítve próbálnak a katonák élni és túlélni. Az, hogy az elveiket nem adják fel, még úgy sem, hogy valójában tisztában vannak a végkifejlettel: halál vagy fogság. Érdekes az a mód, ahogy próbálják értelmesen élni az életüket: némelyeket az otthon maradottak tartanak életben, másokat az, ha hasznosnak és/vagy fontosnak érezheti magát, megint másokat pedig az egymásról való gondoskodás. 
Aztán eljön az a pont, amikor mindennek vége, amikor nincs értelme az erkölcsnek, a tisztességnek és az emberi mivoltnak sem, csak az állati ösztönöknek.



A négy főszereplő közül kétségkívül Alexandre volt a kedvencem, akit látszólag semmi nem érdekel azon kívül, hogy gondoskodjon magáról és három társáról. Valójában azonban benne éreztem a legtöbb fájdalmat, őt viselte meg legjobban egy-egy becsapódó bomba, !spoiler!és számomra az ő halála volt a legtragikusabb is.!spoiler vége!
Maillat valahogy nem tudott a szívemhez nőni, rengeteget szenved, olyan, mintha magára akarná venni az egész világ fájdalmát, és kötelességének érezné segíteni a bajtársain. Mindenki igyekszik az adott napot túlélni, az adott napban találni valamit, amiért érdemes felkelni, ő viszont valami nagy, világmegváltó értelmet keres az életének. Talán Jeanne értelmet adhatott volna neki, de erre is túl későn ébredt rá, !spoiler! és nem volt elég erős ahhoz sem, hogy megmentse Jeanne életét. !spoiler vége!

Összességében nagyon tetszett a könyv, annak ellenére, hogy háborús környezetben játszódik, nem a háború a mű központja, hanem az egyéni tragédiák és annak sikeres vagy sikertelen feldolgozása.
Mindenképpen olyan könyv ez is, ami többszöri elolvasásra érdemes, első alkalommal nehéz a sorok között olvasni, csak arra tudsz figyelni, hogy mindenki túlélje a háborút.
Ajánlom azoknak is, akik ódzkodnak a háborús könyvektől, de szeretik a lélekboncolgatós, erősen elgondolkodtató műveket.

2015. július 8., szerda

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

0 megjegyzés
Még a gólyatáborban találkoztam először a könyv címével, ugyanis a lelkes felsőbb évesek az elmés feladatoknak, amikkel egy hétig kínoztak megörvendeztettek minket, nagy klasszikus filmek/könyvek címeit adták. Írtam is egy listát, hogy ezeket majd jól megnézem/elolvasom, de aztán a sok buli tanulás az olvasás rovására ment. Tavaly ősz tájékán aztán a kezembe került a könyv, be is tettem a Párbajos könyvek közé, és nagy-nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba.

A sztori:
A békésen folyó elmegyógyintézeti napokat, ahol Hevenyek és Idültek jól elkülöníthető csoportja tengeti mindennapjait egy új "beteg" érkezése zavarja meg. Randle McMurphy, a nagyszájú hamiskártyás felrázza az intézet életét, és nem csak a "betegeket", de az ápolókat is "szórakoztatja", különös tekintettel a Főnénire, az osztály karót nyelt főnővérére. De vajon fel lehet-e rázni az évek óta vegetáló embereket, akikbe az sulykolták, hogy alkalmatlanok a kinti életre? Vajon McMurphy segíteni akar a sorstársain vagy kihasználja őket?

Nagyon nyögve nyelősen indult a könyv, és az is maradt úgy kb. a közepe tájáig. Nagyon sokszor gondoltam azt, hogy nem olvasom tovább, ki is olvastam közben két másik könyvet meg egy tucat Nők Lapját, aztán - mivel utálok könyvet félbe hagyni - nekiveselkedtem újra. A közepétől kezdett beindulni a sztori, már nem arról szólt a könyv, hogy a Bromden főnök - aki mellesleg süketnémának tetteti magát - mesélgeti az osztály hétköznapjait, hanem valóban történt is valami. A tengeri kalandot nagyon élveztem, és az indulás pillanatáig izgultam, hogy ne történjen semmi gikszer, és eljussanak a Nagy Kékséghez. A végén már szinte letehetetlen volt a könyv, kíváncsi voltam a McMurphy kontra Főnéni hidegháború végkifejletére, meg arra is, hogy ez a McMurphy tényleg őrült-e vagy csak a börtön elől menekül a pszichiátriára.

Lényegében azt gondolom, hogy rá kell érezni a könyv ízére. Sok esetben nem tudtam eldönteni, hogy az osztály lakói tényleg őrültek vagy ez csak egy csavar, amit a végén old meg a szerző. De a vontatott történetvezetés és az egyéni látásmód bebizonyította, hogy itt bizony baj van a fejekben, de talán nem akkora, mint amekkorának a társadalom beállítja. Azt gondolom, hogy egy nagyon komolyan megírt, többszintű regényről van szó, ami semmi esetre sem egyszer olvasós kategória. Nem nőtt kimondottan a szívemhez, de nem is dobnám fel a rukkolára.

A szereplők közül nem sokan nőttek a szívemhez, talán Dale Hardingot tudnám kiemelni, aki az elsők között ismeri fel McMurphy harcának lényegét. Szerettem nagyon az eszmefuttatásait, és az első perctől meggyőződésem volt, hogy ő nem őrült, csak lelki sérült. Nagyon megrázó volt a felesége látogatása, az a hideg közöny, ahogy az egyébként teljesen értelmes férjéhez viszonyult.

1975-ben Milos Forman rendezett nagysikerű fimet a könyvből Jack Nicholson és Danny DeVito főszereplésével, amely a BAFTA és a Golde Globe díjeső mellett öt Oscar-díjat is bezsebelt. Tervben van a film is, de még annyira élnek a karakterek a fantáziában, hogy a megnézését még halogatom egy kicsit.




2014. november 13., csütörtök

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának

3 megjegyzés

Fülszöveg:

Bárcsak Apa megmondta volna, mit csináljon az ember, ha "stimmelni" akar! Ő tudta, hogy Zsófikának jelleme van. Élete utolsó percében is rá gondolt. Miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt kérte: "Mondják meg Zsófikának..." Apa üzenni akart neki valamit. De mit?

Hogy éli meg egy tizenhárom éves, zárkózott kislány, ha hirtelen meghal az apukája. Az egyetlen ember, aki érti őt, és úgy látja a világot, ahogy ő. Akivel mindent meg lehet beszélni, és aki mindig mindent megmagyaráz. És vajon mit akart üzenni neki, azzal a titokzatos, félbemaradt mondattal?

Nagy Zsófia az 50-es évek Budapestjén éli a kisiskolások - számára egyáltalán nem normális - életét. A kislány "fura", zárkózott, és iszonyú lámpalázas. Nem képes idegeneket megszólítani, az osztály előtt összefüggően felelni, még akkor sem, ha tudja a leckét. Édesanyja a Neveléstudományi Intézetben dolgozik, egész életében a gyereknevelésről írt könyveket, saját kislánya azonban egyáltalán nem felel meg a sztenderdnek. Sokszor úgy tűnik, mintha nem szeretné a lányát, mintha csalódott volna benne, hogy nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Zsófika talán fél is tőle egy kicsit, nem avatja a bizalmába, nem mer elmondani neki semmit.

"Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan, mert Anya könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos."

Az édesapáról csak Zsófikán keresztül kapunk képet, hiszen a regény az ő halálával indul. Orvosként dolgozik, kedves és gondoskodó, Zsófika imádja. Apa az, aki szerint Zsófikának jelleme van, és, akit nem zavar, hogy a kislány nem mintagyerek. 

"Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem."

A regény látszólag arról szól, hogy Zsófika elindul megkeresni édesapja utolsó betegét, aki a titokzatos félbemaradt mondatot hallotta, hátha megtalálja a mondat másik felét is. Eközben azonban bajba keveredik, és a mondat lázas keresése közben hatalmas jellemfejlődésen megy át. 
Eljut Pongrácz Istvánhoz, édesapja utolsó betegéhez, a mogorva és félelmetes iskolai portáshoz, aki éppen az ágyat nyomja egy bokatörés miatt. Egy félreértés kapcsán nála ragad, mos, főz, takarít rá, pedig eleinte fél tőle, nagyon fél. Hiába derül ki, hogy Pongrácz pont annyit tud a fél mondatról, mint ő, mégsem hagyja magára, és idővel meg is szereti az idős embert. Sőt, Pongrácz is nagyon megkedveli a kislányt, de sosem vallaná be.
Aztán ott van Márta néni, az osztályfőnök, aki mindig mindent kitalál, de olyan ügyesen titkolja, hogy Zsófika végig azt hiszi, senki nem tud semmit a nagy titokról, amit Dóra bízott rá.
Dóra Zsófika barátnője, de mikor kiderül, hogy Haller Kálmán Vikivel, Dóra testvérével (és gyámjával) csalja a feleségét, akkor Zsófikát eltiltják az egyetlen barátnőjétől. Zsófika azonban mégsem tudja magára hagyni a lányt, és amikor Viki külföldre utazik, beköltözteti az öreg Pongráczhoz. És örül-e ennek az öreg... hát persze, hogy sosem vallaná be, hogy megszerette ezt a kislányt is.

"Szalad, csak úgy kopog a szandájja, ű meg itt ül, oszt nem átallanak köszönni néki a köjkök, akik az ű iskolájukba járnak, most bizonyosan kiröhögik, hogy strázsál egy hátizsákot, oszt a lába is gipszbe van, de ami a legnagyobb szégyen, kiláccik a szőrnyúl a zsák száján, oszt azt is néki kell itt őriznie, a Fekete nyúlját. Szeptemberre oda lesz a tekintéje, ki fog félni őtűlle, ha ezek a suttyók elmongyák mindenkinek, hogy nyúl vót a hátizsákban, ű meg csak ült mellette nagy hűségesen."


Gyerekkoromban olvastam először ezt a könyvet, és sok év után újra a kezembe került. Nagyon szerettem minden szavával, minden szereplőjével együtt. Szinte nem is tudnék senkit kiemelni közülük, hiszen mindenki elképesztő fejlődésen megy át, mindenki megtalál valamit, amit elveszettnek hitt. Zsófika, a zárkózott kislány a könyv végére végre "stimmelt". Túllépte a saját korlátait, idegenekkel elegyedett szóba, ápolta a félelmetes öreget, és a végére megtalálta édesapja elveszett mondatát is. Pongrácz, a mindig morgós portás újra megtanult mosolyogni, szeretni és kötődni. És a végére már nem is morgott olyan sokat. Anya, az Okos, a mindenkit lenéző, és az egész világgal haragban lévő Judit a végére megértette, hogy a furcsának, érzéketlennek "ismert" lánya segítőkész, csupaszív kislány, akit rengetegen szeretnek. És talán azt is megértette végre, hogy nem lehet könyvből és szaklapokból gyereket nevelni.
Nagyon szép a Marianne-Zsófika ellentétpár. Bár Marianne (Haller lánya) csak közvetve, elmesélésekben jelenik meg, mégis megtudjuk, hogy ő a legcsodálatosabb kislány a világon. Kitűnő tanuló, míg Zsófika csak közepes, szépen, választékosan beszél, míg Zsófika meg se mukkan. Na meg ő az édesanyja (Kató néni, Zsófika nagynénje) szeme fénye, míg ez Zsófikáról szintén nem mondható el.

Szabó Magda stílusa szinte letehetetlen, még akkor is tetszik, amikor maga a sztori nem pörög. Ebben a könyvben ráadásul az öreg Pongrácz beszédstílusát is visszaadta a maga helyesírási hibáival, tájszólásával és morcosságával.

Egyetlen dolog zavart nagyon: Anya karaktere. Annyira idegesített, hogy még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy megértse a lányát, egyszerűen elkönyveli, hogy az ő lánya selejt, nem felel meg  az általa felépített képnek. Amúgy meg mindenkit lenéz, Márta nénit, akivel osztálytársak voltak, kimondottan utálja, csak a rossz szándékot látja benne. Bár az utolsó fejezetekben nekem nagyon úgy tűnt, hogy a saját lánya, Zsófika iránt érzett rosszat vetíti rá Márta nénire. 

Régen olvastam Szabó Magdától, de örülök, hogy újra felfedeztem.


Keresés ebben a blogban

 
Copyright © Áfonyatea
Blogger Theme by BloggerThemes | Theme designed by Jakothan Sponsored by Internet Entrepreneur